Három plusz három egyenlő hárem

Másfél hónap Románia, Temesvár. Távol az itthoni gondoktól, távol a napi vajdmagyar nyafitól, listáktól, és nyistáktól. Szerbek, románok, romániai magyarok. Élveztem. Nem kicsit. Szép a város, jó a csapat, finomak az étkek, színházban ültem egész nap, kint pedig sütött a nap. De hogy mit kerestem én olyan messze a poros boros Szabadkától? Kokan Mladenović belgrádi rendező felkérésére az ő asszisztenseként lavíroztam három nyelv között, amíg a Koldusopera című előadást színpadra állította a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház magyar társulatával. Remekül hangzik, nemde? De.

John Gay angol szerző Koldusoperája alapján írt már Bertolt Brecht is, majd később Vaclav Havel is saját Koldusoperát, mi az eredeti változatot használtuk – mely most első alkalommal lett lefordítva magyarra – s írt belőle új szöveget Góli Kornélia, s maga a rendező. Egy örökérvényű öröktörvényű történetről van szó, mely a korrupciós-láncról, kurvák, gengszterek, és éhezők országáról szól, a koldulás művészetéről, árulásról, börtönről, kuplerájról. „Ismerősen hangzik? Pedig nem kéne…“- hangzik el az előadás elején.

Kokan Mladenović régi munkatársaival dolgozott, mi ketten segítettük a munkáját, hogy nyelvi akadályokba se ütközzön még véletlenül sem. Velünk volt még Tatjana Radišić, jelmeztervező, aki a munkafolyamat elején érkezett vissza Chicago-ból, s remek angol akcentusát élvezhettük végig, főleg Betti a ruhatáros, aki miután bemutatkozott Tanjának, s ő visszakérdezett szép amerikai angollal, hogy “so, Bety right?” Ő kijavította, hogy “no, it’s not Bedi, it’s BETTI.” Tatjana maga volt a divat, és a jelmez, imádnivaló gyűrűi, és történetei, viharos jókedve tette őt kedvenccé. Jelmezeinek tervrajzai már magukban annyira jók voltak, hogy csak csillogó szemeket láttunk ha körülnéztünk az első ruhapróba után. Marija Kalabić, aki a frenetikus díszletért felelt, s aki megépítette a legcsodásabb csillárt műanyag palackokból, mely olyan jól mutat, mint egy Swarowski kristály. Marija volt az a csapatból, aki már a munka legelején magyarul tanult, magát elnevezte mókuskának, ez naponta változott, így volt ügyes mókuska, buta mókuska, fáradt mókuska, szép mókuska, bulis mókuska, és sorolhatnánk reggelig. Andreja Kulešević, az előadás koreográfusa felelt a mozgásért színpadon és színpadon kívül is, s érdekes, hogy mikor ő ült le a székre, mint a gengsztercsapat egyik tagja, férfiasabb volt a férfiaknál, amikor pedig a kupleráj-jelenet készült nőiesebb és erotikusabb volt bármelyik nőnél. Ez ránk nőkre nézve nem túl jól esett, de túléltük, és a csajok megmutatták kis gyakorlással a szexit. A másik dolog, amiről Andreja híres lehet, hogy a bemutató estéjén az első perctől kezdve az utolsóig táncolt. Kimeríthetetlen energiabomba, s már panaszkodott, hogy hiányzik neki a tánc. Nem csodálom..prímabalerinaként koreográfiázni egy hónapig…Irena Popović a showman zeneszerzője a darabnak. Izgalmas zenei világát hallva megkérdezzük magunktól: Ki lehet ez a nő? És valóban, nehéz rá választ találni, de egy olyan energiagombócról van szó, aki képes egész nap szórakoztatni az egész társaságot, ha a dalokat tanítja feláll és táncol, és olyan dumája van, hogy pár mondat után a zsebkendő a kézben, hiszen a nevetéstől a könnyünk potyogott nem egyszer. Óriási rózsákkal a gallérján beillett volna Carmennek, vagy egy spanyol énekesnőnek is. Góli Kornéliát nem kell bemutatnom, annyit róla, hogy a legprofibb dramaturg a környéken (megengedek magamnak ennyi elfogultságot), a legjobb lakótárs, isteni török kávét főz, mindig kész egy jó kis dumaestre, és remekül tudja összehangolni és összesakkozni az életét, hogy Újvidék, Szeged, Temesvár és Szabadka között lavírozzon hetente. Ez nem kis teljesítmény valljuk be. Pláne ha az embernek nincs kocsija.

Szóval, hat nő. Három plusz három, egyenlő hárem. De milyen is a munka az Újvidéki Színházban többször is látott Narancsbőr, Az ember tragédiája, vagy az oly sok díjat bezsebelt Opera Ultima rendezőjével, Kokan Mladenovićtyal? Csodálatos. Egy igazi gáláns úriember, figyelmes, és korrekt a munkatársaival, s nem mellesleg remek a humora, így a gyomorkörnyéki fájdalmak ebéd közben nem a tárkonyos tyúkhúslevesnek voltak köszönhetők, hanem egy-két Kokan poénnak. Elmondta életfilozófiáját is párszor, azaz mivel ő az év háromszáz napját próbákon tölti, nem engedheti meg hogy rosszul érezze magát, hiszen az azt jelentené, hogy egész évben rosszul érezte magát. Ehhez arra is szükség van, hogy a munkatársak szeressék amit csinálnak, ne legyenek súrlódások, és depressziós arcok, s nem is voltak. A munka elejétől a végéig egyszer sem. Ez nagy szó. És talán ez is kell ahhoz, hogy valaki igazán nagy ember legyen. Hogy szeressék a munkatársai, és úgy emlegessék: de jó volt vele dolgozni!

Felejthetetlen marad a palesztin gyorskajáldában a falafel-falatozás, amikor is ketten ültünk, s egyikünknek sem jutott eszébe a Titanic főcímdala, pedig az előadáshoz ez elengedhetetlen volt. Állandóan a Time to say goodbye ugrott be ha lelki szemeink elé idéztük Leo és Kate alakját ahogy az árbocon lengedeznek a szélben. Szerencsére már a palesztinek is tudják mi a wifi, így Kokan az okostelefonján megkereste, s jó hangosan bekapcsolta Celine Dion My heart will go on című számát, hogy meglegyen a „jaj téééényleg!!!!!“ effektus, majd kikapcsolja, s tovább együnk, de nem ez történt. A zsúfolt kajáldában végighallgattuk a számot, belegondoltunk az életbe így kaja fölött. Körülöttünk egészen elcsendesedtek az emberek, még a pultnál is halkabban kiabálták, hogy: falafel la farfurie. És akkor vége lett a számnak, és megszólalt Kokan az utolsó falat saláta és lepény előtt: – Na…jót gondolhatnak itt az emberek körülöttünk. Itt ez a kopasz, alacsony öregebb pasas ezzel a szép fiatal lánnyal, és Titanic zenét enged neki egy gyorskajáldában, hogy meglegyen a hangulat?

A nyelvi akadályok több örökzöld mondást szültek, így például az: Éva, girls, boys and toys to the stage, please! (Éva, lányok, fiúk, játékszerek a színpadra) mondta Kokan. Your circus, your monkeys (A te cirkuszod, a te majmaid) mondta Enci, a temesvári dramaturg amikor Kokan azt magyarázta mi miért történik az egyik jelenetben. Aplauzirati – mondtam jómagam egy nyolc órás tömény fordítás után agyhalál közeli állapotban. Többen új nevet kaptak, ezeket főleg Andreja követte el, így lett Macsi (Molnos András Csaba) először Mutyi, majd Macsó, vagy Zsolt Zsorzsi, illetve Irena egy alkalommal teljes komolysággal fordult Mesihez (Simó Emese), s mondta neki: – Tiramisu, kérlek…. A nevetés itt volt a legnagyobb talán. De így lett Nelli Karolina, jómagam Zsozefina, majd végül simán csak Zsö.

Ha azt mondjátok de jó, ezt én is szívesen csinálnám, akkor azt mondom, igen, ez mind nagyon szép és jó, de nyelvi triplaszaltót bemutatni a román technikusokkal, akikkel csak angolul lehet, a belgrádi csapattal aki főleg szerbül beszél, illetve a társulattal, akiknek a magyar az anyanyelve nem kicsit nehéz feladat. Toppon kell lenni, és figyelni száz százalékosan. Gyorsnak kell lenni, mint a vidra, előre gondolkodni, és kiismerni akit fordítasz, hogy két hét után már ismerd gondolatjárását, neked lesz könnyebb. Az esetek többségében szimultán fordítottam rendezőt, és színészt, ami azt jelenti, hogy egyszerre mondtam velük a szöveget a másik nyelven, ez már színpadon nem működik, hiszen nagyok a távok, nem hallják. Napi nyolc óra szimultán fordítás után nem egyszer előfordult, hogy már saját Góli Kornéliámnak is szerbül akartam mondani jóéjszakát. A dalszövegekek szerbül kaptuk kézhez levélben, Kokan énekhangján felénekelve, ezeket Nelli lefordította, én dallamra pofoztam ha kellett, s szintén ránk hárult a feladat, hogy megtanítsuk a társulattal, szóval a zene nyelvén is megszólaltam (ez volt itt az irónia helye), tehát négy nyelvről fordítottam ha azt vesszük.

És milyenek a temesvári színészek? Imádnivalók. Jól összeszokott színes kis csapat. Mindenkit másért, de mindenkit imádok, és nem is lehet nem imádni őket. Őszinték, kedvesek, remekül táncolnak, és táncoltatnak, zeneileg a toppon vannak, jószívűek, és kiváló színészek. Egytől egyig. Nagyon megszerettem őket. Rita, Géza, Attila, Bence, Bandi, Emi, Tuci, Kiss Atti, Zsorzsi, Mátyás Zsolt, Kocsesz, Macsi, Mesi, Mónika, Tokesz, csókok.

És milyen Temesvár? Igazán jó kis hely. Bár a központ jó része felújítás alatt áll jelenleg, mégis megtalálhatja mindenki a kedvére valót. Remek romkocsmákat találunk, fiatalos a város, kicsit talán hasonlít Újvidékhez, csak több a galamb. A fiatalok szombat délutánonként nem azért ülnek a kávézókban, mert nincs jobb dolguk, vagy mert Nenea Iancu bácsi búzasöre hívogatja őket…. minden asztalon vagy társasjáték, vagy kártya, vagy sakktábla látható, és játszanak.

Mi a legjobb dolog amit megtanultam Temesváron? Hogy a konyakot egészen helytelenül isszuk (ha isszuk) mi erre felénk. Nem kell hozzá sok, hogy egy fantasztikus ízű itallá varázsoljuk. De hogy mi a titka a jó konyaknak nem árulom el. Menjetek el a temesvárra, és kérdezzétek meg ti magatok.

(Megjelent a Hét Napban)