Volt egyszer egy Nyári Ifjúsági Játékok

Minden fiatal és nem annyira fiatal visszasírja a zentai Nyári Ifjúsági Játékokat. Az elmúlt egy héten több alkalommal is beszélgettem emberekkel a nyári vajdasági fesztiválokról, és valahogy mindig szóba került az Ifi. Elgondolkodtam rajta, vajon mi volt a varázsa. Mert volt neki, ahhoz nem férhet kétség. Nem tudott vele versenyezni egyetlen fesztivál sem.

Ha volt biztos pont a nyarunkban, akkor az a Nyári Ifjúsági Játékok időpontja volt, esőben, szélben, napsütésben, és — noha Facebook talán még nem is volt — abban is biztosak lehettünk, hogy ott majd mindenkivel találkozni fogunk, játszunk, éjszakákon át táncolunk, reggel a Mojóban isszuk meg az első kávénkat, mikor a nap már eléggé tűz és kiűz (a sátorból). Aki délután nem játszott, az a Tisza-parton üldögélt, fürdőzött. Az este hol egy színházi előadással, hol Hobo József Attila-estjével vagy egy laza karaoke-bulival kezdődött a rádiósátornál, ahol nappal is jó volt hallgatni a fesztiválrádiót. De ráhangolódhattunk az éjszakára egy könnyed világzenei koncerttel vagy egy filmmel is a Majomszigeten, ahova egy sötét, kis erdei út vezetett — rendszerint arra táboroztak a Narco Polo tagjai. Itt a hangsúly a sötéten van, több első szerelem első csókja csattant itt el, úgy érzem. Az estet pedig a chill out (lazulós) sátorban fejezhettük be, melyben nappal levest és teát szolgáltak fel, és a megfáradt fesztiválozók a földön elnyúlva nézték a Jóbarátok sorozat epizódjait. A program éppen elegendő, a hangulat pedig éppen jó volt.

De miért lett mindennek vége? Mikor kezdett elromlani? Hol romlott el? Erre nincs válasz. Csak találgatások. Több lehetőség is eszembe jut. Az egyik, talán a legvalószínűbb, hogy a felgyorsult világgal mi is felgyorsultunk. Ma már több kell. A sok — immár elérhető — magyarországi és külföldi fesztivál elcsábította az újabb generációkat, melyek a pénzüket inkább „nagy” zenekarra költik. Pedig fontosabb az az érzés, hogy mindegy, ki lép fel, mindegy, mi a program, ott kell lennem, mert ez egy közösség, itt vannak a barátaim, itt jó. Idővel már nem volt érdekes a Depresszió, az Akela vagy a Beatrice, az Ifin az elektronikus zene is lassan retróba fordult, az új szervezők pedig nem igyekeztek újítani a fellépők listáján. Talán kellett volna, talán nem. Mert régen még mindegy volt. Mentünk mi így is, úgy is.