Exhibition opened

Van egy nő. Szeret, gyűlöl, szeretetjük, gyűlöljük, ilyesmik, de mégsem ez a lényeg. Feszt fotózik. Vele laktam négy évig. Ez már ad egy alapot, hogy azt mondhassuk, ismerem. Esterházyt olvas, de csak az Egy nőt. Igazából nem is olvassa, kívülről fújja az egészet. Nem ismerek mást, aki fejből citálna Esterházyt, így, megállás nélkül, még ha csak az Egy nőt is. Szóval bejön egy nő (fekete, rajta az anyja vonásai, igen, az anyját is ismerem, vékony, fekete nő, vajdasági, született, majd élt Becsén, aztán Szegeden, majd most Szabadkán, de jár-kel a világban, ez az otthonosság, amiről divatos beszélni, mégis kevesen tudják, hogy valójában mi is az, hogy otthonos meg hogy világ), kezében fényképezőgép, mindenki rá figyel, tesz-vesz, dumál, mosolyog, mindenki tudja, hogy ki ő, éppen mit csinál, feltölti a Facebookra a fényképeit, vagy kétszázan lájkolják, aztán halad tovább az élet. Vagyis azt gondoljuk, hogy halad. 

Én nem értek a fotózáshoz, pedig apám is fotózik újabban, mesél is nekem erről, a múltjáról is, hogy a tata nem engedte el az akadémiára, mert egy férfi (ez a tata véleménye volt) mérnök kell, hogy legyen. Apám mérnök, most meg fotózza a kert minirózsáit. Anyám azt mondja, „Apádban egy echte női lélek lakozik”. Amikor még a mama élt, nem voltak minirózsák, nem is voltak virágok, mert a mamát soha nem érdekelte a kert meg a virágok, most meg, a halálában teli van velük. A tata naponta kijár a temetőbe, és újabbnál újabb csokrokat visz. Apám nem olvasta az Egy nőt, nem különösebben szereti Esterházyt, anyám szerint azért, mert nem különösebben érti, pedig apám, az echte női lélek, a nőkről is, meg a világról is elég sokat tud.

Szóval van ez a nő (fekete, vékony, fotózik), látszik rajta a szenvedély, meg a lélek, de közben meg az van, hogy amikor megmutatja a képeit, nem találom rajta a rózsákat. Végignézem az összeset, újra és újra, alszok rá egyet, megint előveszem, írok apámnak, kérdezem, mi a helyzet, virágoznak-e még a mama kertjébe ültetett minibokrok.

Apám átküldi az újabb sorozatát, rajtuk a megszokott rózsák (kettő vörös, egy fehér), egy női lélek mérnöki pontossággal megtervezett, mini világa, erre gondolok. Anyám szerint apám ráfixálódott a rózsákra vagy a mama halálára, teljesen mindegy, hogy miként nevezzük, a lényeg ez a jelenlevő, örökös fixálódás, meg az ellene, vele szemben elkövetett, hiábavaló munka.

Apám nem mosolyog, nem az a fajta. Ismeri a nőt, mert apám járt hozzám, amikor még együtt laktam vele. Olyan, mintha a nő, miközben feszt fotózik, épp apám ellen végezne munkát. A mérnöki pontossággal megrajzolt rózsák ellen, amikből csak azért sugárzik az otthonosság, mert mindig csak a fixációt mutatják. Ez a nő nem bírja a fixációt. Nem bírja elviselni apám napi rutinját, nem bírja elviselni ugyanannak az örökös látványát. Nő, de hiányzik belőle az apám echte női lelke, mégis, a fotóit nézve úgy tűnik, elég sok mindent tud ő is a világról, nem hiába otthonosan jár-kel benne.

Bencsik Orsolya